Gondolatok a megtérés és a lelki küzdelem lehetséges motívumairól.
A napokban valaki a megtérés élményének körülményeire kérdezett rá, ami meglepheti az embert úgy, mint egy üstökös érkezése. De hangulatában sok esetben mégis inkább a sokak által ismert életközepi válság lelkiállapotával közelít, amiről persze szeretnénk nem tudomást venni. Pedig ez az állapot nem feltétlen egy minden értelmet nélkülöző gyötrelem kell legyen az ember számára, hanem egy szükséges és természetes velejárója annak az egzisztenciális változásnak, amit újjászületésnek hívunk. A gonosz éppen azzal támad és azt célozza, hogy ezt az értelmet aláássa. Ezért van, hogy a szenvedőt nem lehet szép szavakkal vigasztalni, de mikor végül igazán megalázza magát – ami nem egyenlő a kudarc vagy szégyenérzet tudomásulvételével – és belátja rászorultságát, akkor a kegyelem megtartó erejéről szerezhet tapasztalatot. A kegyelem a már elképzelhetetlen mértékűnek vélt szenvedés tapasztalatán keresztül érint meg bennünket legerősebben, amikor minden racionális számítást figyelembe véve már el kellene, hogy veszítsük életünket, józanságunkat, de mi mégis élünk, sőt azt érezzük, hogy ezzel a felismeréssel mintha túl is lennénk a zeniten, és valamiféle remény társulna a megpróbáltatásaink mindennapjaihoz. Remény nem feltétlen abban az értelemben, hogy a dolgok mostantól jól fognak végződni, hanem az a remény, hogy függetlenül az aktuális körülményektől a történteknek értelme van. Ennek hatására támad fel bennünk a lelki buzgóság. Megérint a kegyelem, ami feltámasztja a reményt, és ez hozza magával azt a lelki buzgóságot, ami elindít a megtérő életre. Bízzál és tarts ki állhatatosan a megpróbáltatás idején, mert azzal új élet közelít. Emlékezz, nem erre tanított-e, és készített fel bennünket maga a természet is, mikor gyermekből a tinédzserkori turbulenciákat követően egyszer csak felnőtté váltunk, vagy amikor fiatal lányból a gyermekvállalás küzdelmein keresztül anyává. Minden hasonló határhelyzetben az történik, hogy valóságosan magunk mögött hagyjuk korábbi önmagunkat, és új emberré leszünk, új emberré abban az értelemben, ahogy Hamvas Béla is mondja; “aki voltam az vagyok is de aki vagyok az nem voltam mindig.”
Szenvedésen keresztül vezet az út abba az új életbe is, amiben Isten szeretne részesíteni Jézus Krisztus által, de te félsz válaszolni az ő hívásra, mert attól tartasz, hogy egész korábbi életed megkérdőjeleződik, hogy netán valami olyasmit kell belátnod, amit akarva vagy akaratlanul de elutasítasz. Felnőtt korban személyiségedet teljesen kiformáltnak szeretnéd tudni, olyan valaminek, ami képviseletre szorul, és minden támadás ellen védelemre, pedig éppen ez a gátja a lelki újjászületésnek. De hogy miként viselkedj mindezen kihívások közepette, az itt a valódi kérdés. Tucatszám olvashatod a jobbnál jobb lelki és spirituális tanítók írásait ezer oldalakon át, de én csak egy mondatot szeretnék most a figyelmedbe ajánlani Szent Pál Korintusiaknak írt leveléből. Csendesedjen el egész bensőd – mint egy zsibongó színházterem a fények halványultával – és ne keress feltétlen szavakban megfogalmazott érveket, hogy meggyőzve érezhesd magad, mert az igazság (válasz) többnyire csendes, szótlan racionális megfontolások nélkül érkezik, az elme és a szív között félúton, és olyan minőségben, amit nem bírnak el a szavak. Valahogy úgy lesz birtokodban az igazság, amint egy elfelejtett név a nyelved hegyén van, csak éppen kimondani nem vagy képes. Aki így érez, annyit tud csak kipréselni magából: Hiszek!
“mindazt, ami Isten megismerése elé akadályként tornyosul, minden értelmet hatalmunkba ejtünk, s Krisztus iránt hódolatra kényszerítünk.” 2Kor 10:5
Van az az állapota belső emberünknek, mintha mélyaltatásban tartanák, és felébresztésének ideje még váratna magára. De emlékezzetek testvérek a prédikátor figyelmeztetésére, “mindennek megszabott ideje van”; életünk megannyi teendője közepette a megtérésnek is. Számoljatok ezzel, és ne térjetek ki előle, mikor közelít annak kegyelme, hogy végre minden korábbi tapasztalatával Istenhez fordulhat az ember, hogy bízva benne kérjük őt, szent kegyelme tárja fel előttünk mindazt az akadályt, ami elválaszt bennünket szeretetétől. Bár sokan ezt egy jó állapotból egy még jobb állapotba való átmenetként szeretnék megélni, de mi tudjuk, hogy nem úszhatjuk meg szülési fájdalmak nélkül. Így lesz egy következő állapot, mikor bizonyos szituációkat követve belső emberünk már ébredezik, és szeretne is szóhoz jutni, de mielőtt még a tudatos szférába emelkedhetne hangja, kifejezhetvén nemtetszését, netán bűnbánatát, mintegy őt megelőzve személyiségünk külső burka, az ego hangos acsarkodásba kezd, hogy viselkedésének jogos voltát bizonygassa – ami lássuk be többnyire sikerül is neki – és ezzel továbbra is elnyomja belső emberünket. Amennyiben viszont ezen a ponton kitartunk, és ellene mondunk a rossznak, még akkor is ha kiszolgáltatottságunk miatt ebben az időszakban mindig csak utólag van lehetőségünk reagálni a történtekre, akkor majd tapasztalni fogjuk, hogy idővel szűkülni és rövidülni fog a tere indulataink kifutásának és intenzitásának, mígnem egyszer csak ott állunk majd felkészülten a változás kapujában. Nos ezt látva külső emberünk egy idő után stratégiát vált, és gúnyolni kezd bennünket, nevetség tárgyává téve minden erőfeszítésünket, amivel istenhez fordulunk segítségért. Sokszor intézi úgy, hogy kudarc, szégyen, netán megaláztatás érjen bennünket, de ezt vállalnunk kell, és így alázatban járva a Szentlélek vigasztalása siethet segítségünkre. A negyedik stádiumban fordul igazán komolyra lelki küzdelmünk, megérzi ugyanis, hogy mi valóban és igazán komolyan eltökéltük magunkat a megtérésre. Tudja, ha ez így megy tovább, neki háttérbe kell vonulnia, mert ahol ilyen reménnyel várják Krisztust, ott neki sokáig már nem lesz maradása. Ezért a legnehezebb idők jönnek, hiszen minden erejét latba vetve mintegy utolsó rohamként elkezd fenyegetni és ijesztgetni bennünket, csakhogy minden áron sikerüljön eltérítenie szándékunktól. Könnyen tud minden előzmény nélkül balsejtelmet ébreszteni szívünkben, rossz előérzetet sugalva, miközben kiver a hideg verejték. Még azt is megteszi, hogy betegségre utaló testi tüneteket produkáljon, vagy hogy rémálmokkal bombázzon, és még sorolhatnánk mennyire kreatív ebben a munkájában, csakhogy egy megemelt pulzusszámmal olyan feszültségben tartson, ami visszarángat a világi dolgokkal való foglalatosságba. Itt tanul meg az ember igazán imádkozni és megerősödni a hitben. Az ötödik stádiumban nagy harcokat és szabadításokat követően, hetek-hónapok vagy akár évek múltán de egyszer csak beköszönt egy nagy belső csendesség-nyugalom-béke. A gyötrő gondolatok és félelmek, melyekkel évekig éltünk együtt, hirtelen megfutnak, úgy, hogy szinte még felidézni sem vagyunk képesek mivel is riogattak. Ekkor egy új és kitakarított házban találjuk magunkat, ahol friss levegő járja át az ember lelkét, és érezzük, tudjuk, hogy a szolgálótól született birtokon kívülre került. A hatodik stádium az örömmel való munkálkodás, a rendrakás ideje. Mindaz a viselkedés, ami tőlünk korábban őszintétlennek és álszentnek tűnt, az itt a sajátunkká lesz, Krisztus szavait pedig azzal a természetességgel fogadjuk magunkba, mint ahogy a saját nyálunkat nyeljük. A hetedik stádiumban a Szentlélek birtokba veszi hajlékunkat, de már nem csak mint alkalmi látogató néz be hozzánk, hanem mostantól velünk van a világ végezetéig.
Ámen