A püspök és a szerzetes – variációk egy témára
Gondolatok a Gellért ünnep után
Szent Gellért alakja, spirituális profilja nagy gazdagságot és némi paradoxont is rejt. A velencei San Giorgio szigeten majd a bakonybéli rejtett völgy mélyén megbúvó, csendet és magányt kereső aszkéta és az egyházi vezetés terhét és a vele járó nyilvánosságot, csillogást, konfliktusokat, végül vértanúságot is vállaló főpap egyszerre rajzolják ki a szent profilját.
Az idei bakonybéli Gellért ünnep nyitó szentmiséjén Gellért egyik utóda, Kiss-Rigó László szeged-csanádi püspök és másik utóda, a béli elöljáró Izsák atya együtt álltak az oltár mögött. A főpap háttérbe húzódva, imádkozva és áldást mondva, a szerzetes pedig igét hirdetve, előtérben. Szokatlan, de Gellérttől egyáltalán nem idegen konstellációban.
A szombati vesperáson a szerzetesközösség vendége egy szerzetes-főpap volt, akinek mindennapjai nem állnak távol a vértanúság lelkületétől. Bartolomaiosz konstantinápolyi ökumenikus pátriárka Törökországban született görög szerzetes, aki jelenleg a keleti kereszténység egyik legnagyobb rangú vezetője. Kíséretével a muszlim Isztanbul jogfosztott, megtűrt vagy épp üldözött kisebbségének főpapja. Személyében – Gellért lelkületéhez méltóan – egy szerzetes-főpap látogatott Bakonybélbe, méghozzá a monostor ezeréves történelmének legmagasabb rangú vendégeként. A távolság és különbség azonban az egyszerű magyar szerzetesek és a görög főpap között néhány perc alatt megszűnt, és maradt a közös szerzetesi lét alapjára épülő testvéri találkozás, megosztás, párbeszéd.
A hétvégét lezáró ünnepi szentmisén végül már csak szerzetesek és világi hívek voltak jelen, de Izsák atya beszédében többek között azt is kiemelte, hogy a csendes elvonultságban önmagával küzdő ember titokzatos módon mindenkinek, az egész egyháznak a javát szolgálja, a monostor, amelyben a szerzetes Gellért emlékét ápolják, a vezetők által képviselt egész egyház javára, üdvösségére éli mindennapjait.
